Vannak napok, amikor az ember csak a saját súlyát érzi. A munkát. A fejben pörgő listákat. A fáradtságot, ami estére nem halkul, csak csendesebbé válik.
És közben könnyű elhinni, hogy ez a nap lényege.
Aztán hazaér az ember, és hirtelen minden átrendeződik.
Nem azért, mert megszűnik a fáradtság. Hanem mert ott kezdődik egy másik fajta “teljesség”. Ami zajos, élő, kiszámíthatatlan.
Három gyerek. Folyamatos mozgás. Kérdések, nevetések, viták, kibékülések, újrakezdések. Egy olyan ritmus, ami nem áll meg csak azért, mert valaki elfáradt.
És ebben a ritmusban ott van ő.
Ő, aki nemcsak jelen van, hanem tartja is az egészet.
Aki egyszerre figyel, reagál, tanít, csitít, nevel, szeret, és közben próbál mindenkinek adni valamit magából úgy, hogy közben ő maga se fogyjon el teljesen.
Van, hogy az egyik gyerekkel tanul, miközben a másik kettő körülötte él a saját kis világában, és minden egyszerre történik. Nincs csend, nincs szünet, nincs “majd később”.
Csak jelenlét van. Folyamatos jelenlét.
És én sokszor csak a saját napom végét látom. Azt, ami rám nehezedett, ami bennem maradt, ami fárasztott.
Közben pedig van egy másik nap is ugyanabban az otthonban, ami legalább ugyanennyire, sőt méginkább intenzív – csak teljesen más módon.
És ezt könnyű elfelejteni, amikor az ember benne van a saját fejében.
De néha megáll az ember egy pillanatra, és tisztábban lát. Nem azért, hogy mindent szebbé tegyen, mint ami.
Hanem hogy igazabb legyen.
Mert amit ő nap mint nap beletesz ebbe az egészbe, az nem “természetes”. Nem magától értetődő.
Hanem folyamatos figyelem, erő, alkalmazkodás és szeretet egyszerre.
Olyan dolgok, amik nem hangosak. Nem látványosak. De ha nem lennének, minden szétesne.
És lehet, hogy ezt nem mondjuk elégszer.
Vagy nem úgy mondjuk, hogy tényleg át is jöjjön.
De közben ez az a fajta munka, amit nem lehet félvállról venni. És nem is szabad.
Minden tiszteletet kiérdemel.