Majd ha lesz időm.
Majd ha jobban érzem magam.
Majd ha minden összeáll.
Ismerős? Persze hogy az. Én is ezt mondtam. Sokáig. Túl sokáig.
Az a durva, hogy a “majd ha” nem egy terv. Ez egy kifogás, amit szépen becsomagoltam magamnak, hogy ne kelljen szembenézni azzal, hogy igazából félek lépni. Mert amíg halogatok, addig nincs bukás. Nincs visszajelzés. Nincs pofára esés. Csak egy kényelmes hazugság, hogy “még nem most van itt az ideje”.
Közben meg telnek a napok. Hetek. Évek.
És tudod mi a legszemetebb ebben?
Hogy közben végig érzem, hogy szarul csinálom.
Ott van bennem az a feszültség. Az a halk, de folyamatos hang, hogy csinálnod kéne. De én inkább elnémítom. Scrollozok még egyet. Kitalálok még egy indokot. Majd holnap. Majd hétfőn. Majd ha jobb lesz a helyzet.
Nem lesz jobb.
Nem jön el az a pont, ahol minden klappol. Nincs olyan nap, amikor hirtelen késznek érzed magad. Ez nem így működik. A “megfelelő idő” egy mítosz, amit azért találtam ki, hogy ne kelljen most lépnem.
Az igazság sokkal egyszerűbb és sokkal kényelmetlenebb: vagy csinálom, vagy nem.
És ha nem csinálom, akkor ne hazudjak magamnak arról, hogy majd egyszer fogom. Mert nem fogom. Csak szépen elengedem, lassan, csendben… és közben nézem másoknál, hogy “neki miért megy”.
Nem neki megy.
Ő csinálja.
Én meg halogattam.
A “majd ha” nem más, mint egy döntés – csak gyáva formában.
Egy döntés arra, hogy ma még nem vállalom be.
És lehet ezt sokáig játszani. Csak ára van. Idő. Energia. Önbecsülés.
Mert minden egyes alkalommal, amikor tudom, hogy léphetnék, de nem lépek… egy kicsit kevésbé hiszek magamban.
Szóval most már egyszerűbben nézem: nem az a kérdés, hogy készen állok-e.
Hanem az, hogy hajlandó vagyok-e végre nem halogatni.
Mert ha igen, akkor nincs “majd ha”.
Csak annyi van, hogy most.