Próbálom megérteni, sokaknak miért fontos, hogyan reagálnak egy-egy mondatukra vagy tettükre mások.
“Nem szólok neki, mert nem akarom megbántani…”
Tök szuper, nagyon jó ez az empátia és érzelgősség — csak közben mondd meg: a te lelkeddel, a te jóléteddel ki a fasz foglalkozik?
Mert amíg másokat védesz a saját igazságodtól, addig magadat hagyod ott csendben rohadni.
És itt jön a kellemetlen rész:
nem minden hallgatás nemesség.
Sokszor csak félelem, hogy nem fognak szeretni, ha végre önmagad vagy.
Olyan világot élünk, ahol egyre kevesebb az őszinte és empatikus ember — mégis te inkább kussolsz, csak hogy beleférj.
De akkor most állj meg egy pillanatra, és nézz rá:
tényleg mások érzéseit véded…
vagy csak a saját konfliktuskerülésedet hívod empátiának?
Mert a különbség kurvára nem mindegy.
Az egyik kapcsolódás.
A másik önfeladás.
És amíg ezt nem választod szét, addig nem az lesz a kérdés, hogy mit fognak szólni mások —
hanem az, hogy te meddig bírod még így saját magaddal.