Van egy pont, amikor már nem keresed a zajt. Nem azért, mert minden rendben van, hanem mert egyszerűen elfáradtál abban, hogy mindig történjen valami, hogy mindig reagálj, hogy mindig jelen legyél mindenhol.
Leülsz, magad elé veszel egy kávét, kinézel, és hagyod, hogy végre ne történjen semmi. Először furcsa. Szinte kényelmetlen. A csend ilyenkor nem megnyugtató, hanem hangos, tele olyan gondolatokkal, amiket eddig ügyesen elnyomtál a folyamatos pörgésben.
De ha nem menekülsz el, hanem ott maradsz, akkor lassan elkezd letisztulni minden. Nem egyik pillanatról a másikra, hanem csendesen, szinte észrevétlenül. És közben rájössz valamire, amit eddig talán nem akartál észrevenni: nem a világ volt túl sok, hanem te voltál túl messze magadtól. Túl régóta nem figyeltél arra, ami benned zajlik, mert egyszerűbb volt kifelé élni, mint befelé nézni.
Ebben a nyugalomban nincs megfelelés, nincs kényszer, nincs rohanás. Itt nem kell jobbnak lenned, nem kell bizonyítanod, nem kell szerepet játszanod. Csak jelen lenni. És írni. Kiírni mindazt, ami ott van benned rétegek alatt, kimondani azt is, amit eddig magad előtt is kerülgettél. Mert néha nem válaszokra van szükséged, hanem térre. Térre, ahol végre nem nyom el semmi, és ahol először nem másokat hallasz, hanem saját magadat.