Van az a pont, amikor a hétköznapok és az élet zaja olyan hangos, hogy a saját hangomat sem hallom… 

Még mielőtt félre értés lenne, sem a környezetemmel, sem a munkámmal, sem a családommal nincs semmi baj. Egyszerűen csak megtelik a fejem a külső zajjal.

Az én életemben is van az a pont, amikor mindössze 15-20 perc csendre vágyom. Semmi másra, csak arra, hogy körülöttem egy kicsit minden elcsendesedjen és halljam önmagam, a gondolataim. Semmi extra történés nincs ilyenkor, igazából megfogalmazni sem tudom ezeket a gondolatokat, mert egyszerűen csak át suhannak. De olyan kellemesen, leülepedve, ahogyan másként nem tudnak, csak csendben. 

Kezdem egyre inkább azt érezni az idő előrehaladtával, hogy introvertált lettem/lehetek. Többre értékelem az ilyen csendes fél órákat, mint bármilyen mást, akár egy kicsapongó bulizást. 

Mondhatni, ilyenkor egy picit vissza tudok tölteni. Noha nem is feltétlen teljes mértékig, de kezdem újra önmagamat érezni. 

Nálam általában ez a csendes én idő a természetben, lehetőleg vízpart mellett tud a legértékesebben megvalósulni.