Délutáni ébredés.
Még félig csukott szemek.
Csak benézek a szobába és ennyit mondok:
– Kukucs!

És a gyerekekből kitör az a tiszta, őszinte kacagás.
Az a fajta, ami még semmit nem tud a világról.
Csak örül annak, hogy apa ott van.

És ilyenkor az ember szíve egyszerre lesz tele… és egy kicsit nehéz is.

Mert tudod, hogy ezek a pillanatok
észrevétlenül fognak elmúlni.
És egyszer majd bármit megadnál,
hogy még egyszer csak ennyit mondhass:

– Kukucs…