Vannak pillanatok, amikről senki nem beszél. Nincs róluk poszt, nincs hozzájuk bölcs idézet. Mégis ezek azok, amelyek csendben formálnak át minket — és észrevétlenül tanítanak meg élni.
Ma reggel, ébredés után, odajött hozzám a kisfiam. Nem kért semmit. Nem szólt. Csak odalépett, átölelt, és a fejét csendben a vállamra hajtotta. És abban a két-három percben… megszűnt minden zaj a világban.
Megmozdulni sem volt kedvem, annyira mélyen éreztem az igaz jelenlétet. Leírhatatlan, milyen érzés, így meg sem próbálom. Azóta is keresem a szavakat… nem lesznek meg. Ez egy olyan pillanat volt, ami bele ég az emberbe, nagyon mélyen. Egy olyan kapcsolódás, amit átélni talán az egyik legszebb pillanat az életben.
Minden szívdobbanását, apró lélegzetvételét éreztem. És abban a csendben rájöttem: vannak pillanatok, amelyeket nem megélünk, hanem örökre belénk költöznek.