Vannak pillanatok, amikről tudod, hogy örökre benned maradnak. Nem azért, mert hangosak vagy látványosak… hanem mert egyszerűen szíven ütnek.
Ott ültem a teraszon, a Fiam pedig előttem motorozott a kis műanyag motorjával. Pár napja tanulta meg igazán ügyesen hajtani, most meg már úgy ment végig a járdán, mintha mindig is ezt csinálta volna. Néha hátranézett rám menet közben, mosolygott… és esküszöm, abban a pillanatban olyan volt, mintha azt mondaná:
„Nézd Apa, milyen ügyes vagyok!”
És én csak néztem őt. Büszkén. Meghatódva. Kicsit döbbenten is.
Mert még nemrég a karomban aludt el. Most meg már önállóan száguld a kis motorjával az udvaron. Lassan 2 éves… és minden egyes nap látom rajta, mennyit változik. Ahogy okosodik, ügyesedik, ahogy egyre jobban érti a világot maga körül.
Ugyanezt érzem a Lányomnál is. Ahogy táncol, dalolászik, visszaadja a mozdulatokat a mesékből, és közben egyre nagyobb kislány lesz. Néha csak figyelem őket csendben, és nem értem, mikor történik ez az egész ilyen gyorsan.
De ez a pillanat most a Fiamé volt.
Egy kis műanyag motor. Egy pár másodperces hátranézés. És egy érzés, amit nehéz szavakba önteni.
Azt hiszem, ilyenkor érzi igazán az ember, hogy nincs a világon nagyobb büszkeség annál, mint látni, ahogy a gyerekeid napról napra nőnek előtted.
