Vicces, hogy az ember mennyire könnyen elhiteti magával, hogy “még bírja”.

Még egy túlóra. Még egy plusz meló. Még egy éjszaka 4-5 óra alvással. Még egy hét úgy, hogy közben apaként, férjként, emberként is helyt kellene állni.

Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy már nem élsz… csak teljesítesz.

Reggel felkelsz fáradtan. Napközben darálod a feladatokat. Este próbálsz jelen lenni otthon. Közben az agyad megállás nélkül pörög, mint egy szétbaszott motor, amit már rég szervízbe kellett volna vinni.

És a legdurvább? Hogy kívülről sokszor minden rendben lévőnek tűnik.

Dolgozol. Haladsz. Nevetsz néha. Posztolsz. Intézed az életet.

Közben ez csak a látszat.

Én is eljutottam oda, hogy már fizikai jelei voltak annak, amit hetek óta görgettem magam előtt. Mellkasi nyomás. Nehéz légzés. Állandó feszültség. Az a kibaszott érzés, amikor még a csendben sem tudsz megnyugodni, mert az agyad akkor is gyártja a problémákat és felesleges dolgokon pörög.

És tudod mi a legszánalmasabb?

Hogy közben pontosan tudod, hogy saját magadat mérgezed.

Túlgondolsz mindent. Forgatod a negatív szarokat újra és újra. Eljátszol fejben száz forgatókönyvet, amiknek a fele soha nem fog megtörténni. Mégis úgy reagál rá a tested, mintha már égne a ház.

És rengetegen benne ragadnak ebben hetekre, hónapokra, évekre. Mártírkodva. Mintha valami kibaszott verseny lenne abból, hogy ki van jobban tönkremenve.

Közben meg szépen lassan minden rámegy: a kapcsolatod, a türelmed, az egészséged, az idegrendszered, meg azok az emberek, akik tényleg szeretnek.

Mert hiába vagy fizikailag jelen otthon… fejben teljesen máshol vagy.

A gyerek beszél hozzád, te meg közben a következő problémán kattogsz. A párod rád néz, te meg már megint belül vitázol valakivel vagy valamin. És a végén már nem is tudod, mikor lett természetes az, hogy állandóan feszült vagy.

Pedig nem, bazdmeg. Nem normális.

Nem normális, hogy a stressz konkrétan fájdalommá alakul a testedben. Nem normális, hogy nem tudsz kikapcsolni. Nem normális, hogy minden pillanatban készenléti állapotban vagy, mintha az élet folyamatos túlélés lenne.

És mielőtt jönne a szokásos duma, hogy “ilyen az élet”…

Nem. Ilyenné tettük.

Mert azt hittük, hogy attól leszünk erősek, ha mindent lenyelünk. Ha mindig bírjuk. Ha nem állunk meg. Ha közben szép csendben szétrohadunk belül, de legalább teljesítünk.

Csakhogy a tested egy idő után benyújtja a számlát.

És az kurvára nem érdekli, hogy mennyi dolgod volt.