Nem azért kezdtem írni, mert unatkoztam.
Hanem mert egy idő után már túl sok minden maradt bennem kimondatlanul.
Háromgyerekes apa vagyok. Férj. Üzletveztő. Az a fajta ember, aki kívülről sokáig összeszedettnek tűnik. Aki akkor is felkel reggel, amikor belül már kurvára fáradt. És közben valahol észrevétlenül megtanul csendben szétesni.
Sokáig azt hittem, az erő azt jelenti, hogy nem beszélsz arról, mi van benned. Hogy lenyeled. Hogy mész tovább. Hogy mosolyogsz akkor is, amikor legszívesebben üvöltenél.
Aztán rájöttem valamire: a legtöbb ember nem azért fáradt el az életben, mert túl sok dolga van. Hanem mert túl sok érzést cipelt egyedül.
Én nem motivációs szövegeket írok.
Nem akarok műanyag idézeteket gyártani olyan embereknek, akik már rég elvesztették önmagukat a megfelelésben.
Én azokról a dolgokról írok, amiket mindenki érez… csak kurva kevesen mernek kimondani.
A csendes kiégésről.
Az apaságról.
A férfiakról, akik kívül stabilak, belül pedig rohadtul elfáradtak.
Azokról az emberekről, akik egész életükben másokat mentettek, miközben őket senki nem kérdezte meg, hogy vannak.
A dühömről. A csalódásaimról. A gyerekkorom nyomairól. Arról, milyen érzés este egy teraszon ülni, és rájönni, hogy az élet valójában a legcsendesebb pillanatokban történik.
Nem akarok tökéletesnek látszani ezen a blogon.
Elegem van a steril, filterezett, kibaszottul mű internetből, ahol mindenki boldog, tudatos, sikeres és “gyógyult”.
Az emberek nem ilyenek.
Én sem vagyok ilyen.
Van bennem szeretet.
Van bennem düh.
Van bennem fáradtság.
Van bennem kurva sok gondolat, amit évekig nem mondtam ki.
És talán pont ezért kezdtek ennyien kapcsolódni ezekhez az írásokhoz.
Mert nem akarok szerepet játszani.
Mert nem akarok megmondóember lenni.
Mert nem felnézést akarok kiváltani, hanem azt az érzést, amikor valaki elolvas egy mondatot… és halkan annyit mond magában:
„Baszdmeg… pontosan ezt érzem én is.”
Ez a blog nem tanítani akar.
Hanem emlékeztetni.
Arra, hogy attól még, hogy valaki erősnek látszik… lehet kurvára fáradt.
Hogy attól még, hogy valaki mosolyog… lehet szétesőben.
És arra is, hogy néha a legőszintébb emberek azok, akik a legtovább maradtak csendben.
