Elég hamar rájöttem arra, hogy vannak dolgok, amiket jobb magadban elintézni.

A félelmet.
A hiányt.
A kérdéseket.

Mert amikor egy gyerek túl sokszor marad egyedül a saját érzéseivel, egy idő után már nem is próbál segítséget kérni.
Csak alkalmazkodik.
Csendben.

Erős lesz.
Vagy legalábbis annak látszik.

Megtanul mosolyogni akkor is, amikor belül darabokra van esve.
Megtanul teljesíteni, bizonyítani, megfelelni… mert valahol mélyen azt hiszi, hogy ha elég jó lesz, akkor talán egyszer majd marad valaki.

És a legdurvább az egészben, hogy felnőttként is veled marad.
Az a furcsa belső kényszer, hogy mindent megoldj egyedül.
Hogy ne terhelj másokat.
Hogy mindig erősnek kell lenned.

Közben pedig csak arra lettél volna kíváncsi gyerekként, hogy:
„Veled maradok. Rendben?”

Szerintem vannak mondatok, amiket egy gyerek egész életében vár.

És ami még nehezebb, hogy idővel már nem is várod hangosan. Csak csendben figyeled, ki az, aki magától marad. Ki az, aki nem kér magyarázatot a csendedre, és nem ijed meg attól, ha épp nem vagy rendben. Mintha az idegrendszered valahol mélyen már előre készült volna arra, hogy az emberek úgyis mennek.

Aztán felnőttként ott találod magad, hogy a legnagyobb biztonságérzeted az, amikor senkire nem kell számítanod. Furcsa módon ez lesz az otthonos. Mert a kiszámíthatatlan hiány helyett inkább választod a biztos egyedüllétet. Legalább az ismerős.

És közben lassan rájössz arra is, hogy nem az volt a legerősebb részed, hogy egyedül megoldottál mindent. Hanem az, hogy közben is vágytál arra, hogy valaki egyszer csak azt mondja: „Nem kell ennyire erősnek lenned velem szemben.”