Van az a pont, amikor az ember már nem tudja eldönteni, hogy sírjon, nevessen, vagy egyszerűen csak hányjon egyet.
Én mostanában egyre gyakrabban érzem ezt.
Több mint tíz éve dolgozom emberek között. Volt idő, amikor értékesítettem, volt, amikor kereskedelemben dolgoztam, most ismét az értékesítésben vagyok. Láttam már sok mindent. Türelmetlen vásárlót, fáradt eladót, ideges főnököt, bunkó ügyfelet, rossz napot kifogó embert. Ezek önmagukban nem újdonságok. De valami mintha évről évre rosszabb lenne.
Nem az a baj, hogy néha bunkók vagyunk. Mindannyiunknak lehet szar napja. Lehetünk fáradtak, idegesek, szétszórtak. Elbaszhatunk valamit. Mondhatunk olyat, amit később megbánunk. A baj az, hogy lassan már mintha nem is akarnánk emberként viselkedni egymással.
Nézem az embereket. Ahogy egymásra néznek. Ahogy végigmérik a másikat. Ahogy egy apró hibára úgy reagálnak, mintha az illető személyesen támadta volna meg az egész családjukat. Mintha mindenki egy kibaszott bíró lenne, miközben senki nem akarja feltenni magának az egyetlen fontos kérdést: Én vajon milyen ember vagyok?
Mert valahogy mindenki tökéletes lett. Ő nem hibázik. Ő nem késik. Ő nem beszél csúnyán. Ő mindig figyelmes. Ő mindig mindent jól csinál. Ő csak azért olyan, amilyen, mert a másik megérdemli. És ha valami szar az életében, annak természetesen valaki más az oka.
A kormány. A főnök. A cég. A kolléga. A szomszéd. A vásárló. A párja. A szülők. A gyerekek. Az árak. Az időjárás. Bárki. Csak én ne legyek benne.
Ez a kedvenc részem. Mert persze lehet okolni a körülményeket. Van, amikor tényleg igazságtalanul bánnak velünk. Van, amikor tényleg szar a főnök. Van, amikor tényleg túl drága valami. Van, amikor tényleg hibázik egy másik ember.
De basszus… mikor nézünk végre magunkba?
Mikor tesszük fel azt a kérdést, hogy én mit tettem hozzá ehhez? Én hogyan beszéltem vele? Én hogyan néztem rá? Én adtam neki egy esélyt? Én figyeltem rá egyáltalán? Én képes vagyok azt mondani, hogy „bocsánat, ezt elrontottam”? Vagy inkább azonnal keresek valakit, akire rá lehet tolni?
Mert mostanra mintha mindenki a saját kis buborékjában élne. Telefon a kézben, fülhallgató a fülben, tekintet a saját világba zárva. És közben emberek vesznek körül minket. Valódi emberek.
Fáradt emberek. Szorongó emberek. Gyászoló emberek. Küzdő emberek. Olyanok, akiknek fogalmunk sincs arról, mi történt velük öt perccel azelőtt, hogy találkoztunk velük. És mi mégis úgy bánunk velük, mintha tudnánk róluk mindent.
Egy rossz mozdulat. Egy félreértett mondat. Egy lassabb pénztáros. Egy bénázó autós. Egy figyelmetlen járókelő. És már jön is a szemforgatás, a megvető nézés, a beszólás, a kurva anyázás. Mert természetesen nekünk mindig igazunk van.
Csak közben elfelejtettük, hogy a másik oldalon is egy ember áll.
És tudjátok, mi ebben az igazán szomorú? Hogy közben mindenki szeretne tiszteletet. Mindenki szeretne figyelmet. Mindenki szeretné, ha megértenék. Mindenki szeretné, ha emberségesen bánnának vele. Csak valahogy azt felejtjük el, hogy ezt nemcsak kapni, hanem adni is kellene.
Nem tudom, mikor lett ennyire természetes egymást lenézni. Nem tudom, mikor lett ciki kedvesnek lenni. Mikor lett gyengeség azt mondani, hogy „semmi baj”. Mikor lett megalázó elismerni, hogy „igazad van”. Mikor lett fontosabb megnyerni egy vitát, mint megőrizni egy kapcsolatot.
De egy dolgot tudok: kurvára rossz irányba megyünk, ha ezt így folytatjuk.
És nem, nem a világ fogja magától megjavítani. Nem majd „az emberek”. Nem majd „valaki”. Mi.
Én. Te. Ő. Mi mindannyian.
Lehet mutogatni egymásra reggelig. Lehet hibáztatni bárkit, lehet keresni az okokat, lehet azt mondani, hogy „ilyen ez a világ”. De a végén mindig ott marad az egyetlen kérdés:
Te milyen ember akarsz lenni benne?
Mert lehet, hogy nem tudod megváltoztatni a világot. Lehet, hogy nem tudod megváltoztatni a főnöködet. Nem tudod megváltoztatni a kormányt. Nem tudod megváltoztatni a szomszédodat. De azt kurvára meg tudod választani, hogy te hogyan bánsz a következő emberrel, aki szembejön veled.
Lehet rá undorodva nézni. Vagy lehet egyszerűen csak emberként nézni rá.
És talán pont itt kellene elkezdenünk.
Nem holnap. Nem majd egyszer. Most.
Mert 2026 vége felé közeledve talán ideje lenne végre észrevennünk valamit: nem egymást kellene legyőznünk. Nem egymást kellene eltaposnunk. Nem egymás hibáit kellene nagyítóval keresnünk. Hanem egymás mellett kellene megtanulnunk újra embernek lenni.
Tisztelet a kivételnek.
És ha még létezik elég belőle, akkor talán nincs minden veszve.
De ehhez kurvára fel kell ébrednünk.
Emberiség, ébresztő!
Mert miközben egymásra mutogatunk, egymást hibáztatjuk, egymást nézzük le és egymást tapossuk, lassan saját magunkat tesszük a sírba.
És még csak észre sem vesszük.


Nem is fontos ilyen helyen dolgozni, elég ha el megyek vásárolni és látom az emberek arcát. Elszomorító a helyzet.