Kurvára elegem van azokból a bolti dolgozókból, akik úgy néznek az emberre, mintha legalábbis személyesen ő baszta volna el az egész napjukat. Kérdezel valamit, flegmán odabök egy választ. Odamész a pénztárhoz, rád néz azzal a „minek jöttél ide, bazdmeg?” tekintettel, és már attól kellemetlenül érzed magad, hogy egyáltalán vásárolni mertél. Ül ott, mint akit büntetésből küldtek emberek közé, és közben látszik rajta az undor, a türelmetlenség, a lekezelés. Hát akkor mi a fasznak dolgozik olyan helyen, ahol emberekkel kell foglalkozni?
Idestova 11 éve dolgozom emberek között. Ebből 5 év kereskedelem, 6 év értékesítés. És lehet, hogy én is kurvára fáradt vagyok néha. Lehet, hogy nekem is van szar napom, lehet, hogy az utolsó dolog, amire vágyom, az egy újabb hülye kérdés. De abból keresem a pénzem, hogy emberekkel beszélek. Nem abból, hogy éreztetem velük, mennyire nincs kedvem hozzájuk. Ha már egyszer valaki beteszi a lábát az üzletbe, akkor legalább annyi legyen bennem, hogy normálisan, emberként szólok hozzá. Segítek neki. Válaszolok. Nem forgatom a szemem, nem sóhajtozom, nem úgy beszélek vele, mintha szívességet tennék azzal, hogy elvégzem a munkám.
És rohadtul nem mindegy, hogy valaki hogyan érzi magát egy ilyen helyzetben. Mert lehet, hogy neked ő csak a harmincnyolcadik vásárló aznap, de neki lehet, hogy te vagy az egyetlen ember, akivel aznap beszélnie kell. És az sem mindegy, hogy visszajön-e. Mert ha jól bánsz vele, jó eséllyel vissza fog. Ha meg úgy kezeled, mint egy darab szart, ne lepődj meg, ha legközelebb inkább átmegy a konkurenciához.
Szóval lehet engem szociálisan intoleránsnak nevezni. Leszarom. Én egyszerűen nem értem, miért kell undorral és flegmasággal végezni egy olyan munkát, aminek a kurva lényege az, hogy emberekkel foglalkozol. Ha ennyire utálod az embereket, legalább válassz egy olyan munkát, ahol nem kell naponta százszor bizonyítanod ezt nekik.

