Őszintén? Kicsit tele van a faszom az emberekkel. Nem mindenkivel, mert tisztelet a kivételnek, de ami mostanában körülöttünk zajlik, attól néha tényleg elmegy az ember kedve az egésztől. Mintha lassan teljesen elfelejtettük volna, hogyan kell egymással normálisan viselkedni.

Bunkók vagyunk. Türelmetlenek. Rohadt nagy az arcunk, miközben egyre kisebb bennünk az emberség. Mindenki siet, mindenki rohan, mindenki fontosabbnak érzi magát a másiknál. Ha valaki előttünk két másodperccel lassabban indul el, már dudálunk. Ha valaki nem úgy csinál valamit, ahogy nekünk tetszik, rögtön jön a beszólás. Ha valaki segítségre szorul, sokszor inkább kikerüljük, mert hát nekünk dolgunk van. Majd megoldja valaki más.

És valahogy már beszélgetni sem tudunk.

Két értelmes mondatot váltani valakivel lassan különleges esemény. Mindenki a telefonját nézi, közben pedig azt hisszük, hogy figyelünk egymásra. Halljuk a másikat, de nem hallgatjuk meg. Már akkor kész a válaszunk, amikor a másik még el sem mondta, amit szeretett volna. Nem beszélgetünk, hanem várjuk, hogy végre mi jöhessünk.

Közben mindenki a saját érdekeit nézi. Mit kapok én? Nekem miért jó? Nekem miért kellene? Miért én? És ha a másiknak ettől szarabb lesz, hát istenem. Oldja meg.

Undorító.

Nem az a baj, hogy vannak rossz napjaink. Nem az a baj, hogy néha türelmetlenek vagyunk, fáradtak vagyunk, elegünk van. Emberek vagyunk. A baj az, amikor ez lesz az alap. Amikor már természetes, hogy nem köszönünk. Nem kérünk bocsánatot. Nem mondunk köszönömöt. Nem engedünk előre senkit. Nem figyelünk arra, aki mellettünk áll. Nem érdekel, hogy a másiknak mi van a fejében, csak az számít, hogy nekünk legyen igazunk.

És közben rohadtul csodálkozunk, hogy miért ilyen a világ.

Hát ilyenek vagyunk benne.

Persze, vannak kivételek. Szerencsére. Vannak még emberek, akik megállnak egy pillanatra. Akik segítenek. Akik figyelnek. Akik tudnak normálisan beszélni a másikkal akkor is, ha nem értenek egyet vele. Akiknek nem esik nehezükre emberségesnek lenni. És talán pont miattuk nem akarom teljesen elhinni, hogy ennyire elbasztuk.

Mert szerintem nem kellene nagy dolognak lennie annak, hogy valaki egyszerűen csak normális.

Nem kell mindenkit szeretni. Nem kell mindenkivel egyetérteni. Nem kell mindenkivel barátkozni. De bassza meg, legalább emberként bánhatnánk egymással.

Mert lehet, hogy nem a világ fordult ki magából.

Lehet, hogy mi fordultunk ki belőle.

És amíg mindenki csak azt kérdezi, hogy „nekem ebből mi jut?”, addig talán érdemes lenne néha feltenni egy másik kérdést is:

Én mit teszek hozzá ehhez az egészhez?