Ma ismét megtapasztaltam valamit, ami egyre jobban elszomorít.

Volt egy kétéves kisgyerek, aki elfáradt. Nyűgös lett. Sírni kezdett. Pont úgy, ahogy minden egészséges kétéves szokott. Mi próbáltuk megnyugtatni, ölbe venni, kizökkenteni, mert szülőként ilyenkor nem az jár a fejünkben, hogy kit zavar a gyerekünk, hanem az, hogy neki hogyan tudunk segíteni.

A környezetből viszont nem együttérzést kaptunk. Sóhajokat. Forgatott szemeket. Félhangosan odavetett megjegyzéseket. És ilyenkor mindig felteszem magamnak ugyanazt a kérdést. Mikor jutottunk el oda, hogy egyes emberek teljesen elfelejtették: rajtuk kívül mások is léteznek ezen a világon?

Egy kétéves gyerek nem azért sír, hogy tönkretegye valaki pihenését. Nem azért hisztizik, mert neveletlen vagy rosszindulatú. Egyszerűen még nem tudja elmondani, hogy fáradt, túl sok volt az inger, melege van vagy éppen valami bántja. Ő még így kommunikál.

Furcsa módon ezt sok gyerek hamarabb megérti egymásról, mint néhány felnőtt.

Mert az igazán szomorú nem az, amikor egy kétéves sír. Az a dolga, hogy fejlődjön, tanuljon és közben néha elveszítse a türelmét. Az már sokkal szomorúbb, amikor egy hatvanéves ugyanúgy képtelen kezelni egy számára kellemetlen helyzetet, csak ő már nem sírással, hanem ítélkezéssel, rosszindulatú megjegyzésekkel és lenéző pillantásokkal reagál.

Mindenki volt gyerek. Mindenkit meg kellett nyugtatni. Mindenkit el kellett viselnie valakinek egy nehezebb napon is. Mégis úgy teszünk, mintha a saját kényelmünk mindenki más létezésénél fontosabb lenne.

És tudjátok, mi az egészben a legszomorúbb?
Az ilyen emberek gyakran ugyanazok, akik később értetlenül kérdezik, miért lett ennyire közönyös ez a világ. Talán azért, mert minden alkalommal, amikor lett volna lehetőségünk egy csepp empátiát mutatni, inkább az ítélkezést választottuk.

Egy gyerekből egyszer felnőtt lesz.

De nem minden felnőttből lett igazán érett ember.