Rohanó világot élünk.

Vagy legalábbis ezt mantrázzuk magunknak, mintha ez felmentene minden alól.

Rohansz reggeltől estig, pipálod a teendőket, válaszolsz az üzenetekre, görgeted a kibaszott képernyőt, mosolyogsz, amikor kell, és közben szépen, csendben lemaradsz saját magadról.

A tested még itt van.

A lelked meg valahol kilométerekkel mögötted liheg.

És amikor végre egyedül maradsz, az első dolgod, hogy bekapcsolsz valamit. Zenét. Videót. Podcastot. Bármit. Csak nehogy meghalld azt az egy hangot, ami egész nap próbál szólni hozzád.

A sajátodat.

Mert kurva ijesztő szembenézni azzal, hogy nem az élet fáraszt ki.

Hanem az, hogy folyamatosan olyan embert játszol, aki nem is te vagy.

Úgyhogy ülj le egy percre.

Ne azért, hogy pihenj.

Hanem hogy végre bevárd a lelkedet.

Mert lehet, hogy nem az időből vagy kurvára kifogyva.

Hanem önmagadból.