Sokáig azt hittem, hogy az ember majd egyszer csak megérkezik. Hogy lesz egy pont, amikor minden összeáll, minden a helyére kerül, és végre biztosan tudni fogom, hogy jó vagyok abban, amit csinálok. Hogy értékes vagyok. Hogy van helyem ebben az egészben.

De az igazság az, hogy rengeteget kerestem magam.

Folyamatosan ott volt bennem a kérdés: vajon jól működöm? Vajon tényleg jó az, amit csinálok? Ér valamit a munkám? Elég vagyok egyáltalán?

Közben teltek az évek. Dolgoztam. Mentem előre. Néha lendületből, néha csak megszokásból. Ma már két helyen dolgozom. Az egyik oldalon üzletvezetőként próbálok helytállni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni, emberekkel foglalkozni. A másik oldalon pedig ott van a kétkezi munka. Egy ács mellett dolgozom másodállásban. Fa, por, gerendák, csavarok, fizikai fáradtság. És furcsa módon pont ez az egyik dolog, ami a legjobban feltölt.

Van valami őszinte abban, amikor fával dolgozol. Ott nincs bullshit. Vagy jól csinálod, vagy nem. Látszik az eredménye. Érzed a súlyát. És nekem rettentően sokat jelent az, hogy számítanak rám. Hogy van egy ember, egy mester, aki hétről hétre kéri a segítségem. Hogy vannak munkák, amiket azért vállal el, mert tudja, hogy ott leszek mellette egy hétig, és lehet rám számítani.

Ezt nehéz elmagyarázni annak, aki még nem érezte. Nem pénz kérdése. Nem ego. Hanem az érzés, hogy kellek valahova. Hogy értéke van annak, amit csinálok.

És ma vezetés közben valahogy minden egyszerre érkezett meg bennem.

Az járt a fejemben, hogy mennyire szeretnek a gyerekeim. Ma megkaptam életem első apák napi meghívóját az iskolából. Egy teljesen egyszerű kis papír. Másnak lehet csak egy program. Engem viszont gyomron vágott. Ott ültem az autóban, és majdnem elsírtam magam…

Mert akkor értettem meg igazán, hogy már nem csak “valaki” vagyok, aki próbál helytállni az életben. Hanem apa. Ténylegesen apa…

„Nem a pénzért csinálom.
Hanem azért, mert rájöttem, hogy a legnagyobb dolog, amit valaha építeni fogok… az a családom.„