Vannak emberek, akikkel beszélgetsz öt percet… és úgy adják elő magukat, mintha minimum ők finanszíroznák a fél országot. Minden mondatukból süt a nagymenőség. A kioktatás. Az a tipikus “én már mindent tudok az életről” stílus. Ők megmondják, ki a csóró, ki a lúzer, ki nem viszi semmire. Közben meg sokszor az egész egy kibaszott díszlet.

Mert aztán telik a hónap… és valahogy mindig elfogy a nagy milliárdos életérzés fizetés előtt. A nagy “nekem ez aprópénz” dumák után jön a matekozás a kasszánál. Jön a feszültség. A panaszkodás. A “most szar minden”. A “már megint nem maradt semmi”. És ilyenkor mindig rájössz, hogy nem gazdag emberekkel beszélgettél. Csak olyanokkal, akik görcsösen próbálnak annak látszani.

És a legszánalmasabb az egészben az, hogy ezt sokszor mindenki látja rajtuk… csak ők nem. Mert az igazán stabil emberek általában nem viselkednek úgy, mintha castingon lennének a “hogyan játsszunk sikeres embert” című filmhez. Nem próbálnak minden beszélgetést státuszversennyé alakítani. Nem flexelnek folyamatosan. Nem akarnak mindenáron többnek látszani annál, amik.

Sőt. Az igazán rendben lévő emberek sokszor kifejezetten nyugodtak. Csendesek. Nem bizonygatnak állandóan, mert nincs bennük ez a beteg megfelelési kényszer. A legtöbb hangosan villogó emberből viszont ordít a bizonytalanság. És ezt nem a bankszámlájuk árulja el, hanem a viselkedésük.

Ahogy lenéznek másokat. Ahogy minden témából péniszméregetést csinálnak. Ahogy képtelenek normálisan beszélni anélkül, hogy ne próbálnák előadni, milyen kurva jól megy nekik az élet. Közben meg sokszor az egész “luxus élet” konkrétan addig tart, amíg megérkezik a fizu vagy a családi pótlék.

De a póz… na az prémium kategóriás.

A legújabb telefon ott virít a kézben. A márkás cucc kötelező. A social media tele beállított tökéletességgel. Mintha minden nap pezsgőt bontanának a yacht fedélzetén, közben meg otthon idegből számolgatják, mire lesz még elég a hónapban. És nem, nem azzal van baj, ha valaki nem gazdag. Az emberek többsége nem az. Ezzel semmi probléma nincs. A gond ott kezdődik, amikor valaki annyira üres belül, hogy egy kibaszott karaktert épít magából, csak hogy többnek tűnjön mások szemében.

Mert a valódi stabilitást nem kell harsogni.

Az egyszerűen csak látszik.

Aki pedig folyamatosan bizonygatja, hogy milyen magasra jutott… arról általában már messziről érződik, hogy rohadtul fél attól, hogy egyszer valaki közelebbről is megnézi az egészet.