Évekkel ezelőtt felkeresett egy hölgy. Romokban volt a házassága, teljes káosz volt körülötte az élete, és egyszerűen kapaszkodót keresett. Beszélgettünk. Sokszor. Próbáltam segíteni neki abban, hogy újra meglássa önmagát, hogy ne csak túléljen, hanem végre elkezdjen élni is. Nem csodát ígértem neki, nem „instant megvilágosodást”, csak jelenlétet, figyelmet és őszinteséget.

Azóta eltelt pár év. Majd Váratlanul össze futottunk, váltottunk néhány mondatot, és csak ültem utána csendben…

Most ő is „segítőként” dolgozik. Drága csomagok, nagy szavak, látványos önmarketing. És tudjátok mi a legfurcsább? Nem az, hogy ezzel foglalkozik. Hanem az a hangnem, az a fölény, a látványos előadás, az a mesterséges „magasabb szint”, amiből ma beszél az emberekkel.

Néha tényleg nem értem ezt az egészet…

Mert számomra a segítségnyújtás sosem arról szólt, hogy ki mennyit fizet, ki mennyire „spirituális”, vagy ki tud több misztikus szót egymás után kimondani. Aki valóban segítőként működik, abból valahogy hiányzik ez az állandó bizonyítási vágy. Nincs benne ez a görcsös felsőbbrendűség. Nem akarja elhitetni mindenkivel, hogy ő már „megérkezett”.

A legmélyebb emberek általában a leghalkabbak.

És valahogy mindig furcsa érzésem van, amikor valakin azt látom, hogy a segítő szándék mögött már inkább a pénz, a státusz és a szerepjáték mozog. Mert az emberek nem hülyék. Érzik, amikor valaki valóban jelen van… és azt is, amikor valaki csak felvette a „gyógyító” karakterét.

Az meg különösen elszomorító, amikor valaki nem azért küld tovább egy embert máshoz, mert ott tényleg jobb kezekben lenne, hanem mert az jobban hangzik, drágább, exkluzívabb, „magasabb szintű”. Mintha a segítség értékét az árlista határozná meg.

Pedig a valódi segítség nem attól lesz tiszta, hogy mennyibe kerül.

És a valódi tudásnak nincs szüksége állandó díszletre.

Szerintem nagyon veszélyes lett ma ez a világ. Mert egyre többen akarnak „mesterré” válni anélkül, hogy valójában szembenéztek volna önmagukkal. Elég egy nehéz múlt, pár workshop, néhány jól eltalált idézet és egy spirituális Instagram profil… és máris emberek életébe akarnak belenyúlni.

Csak közben elfelejtik, honnan indultak.

És talán ez az, ami engem a legjobban elszomorít. Nem a sikerük. Nem a pénzük. Hanem amikor valaki már nem emlékszik arra az emberre, aki egykor segítséget kért, sírt, kapaszkodott… és most ugyanazzal a hideg fölénnyel néz másokra, mint amitől ő maga is szenvedett régen.

A segítség nem szerep és nem szabadna haszonszerzés céljára fordítani. 

A spiritualitás nem státuszszimbólum. Ha szívből jön, sokkal természetesebb és értékesebb, mint a mesterkélt, marketinges plasztik.

És attól, hogy valaki hangosabban beszél a „fényről”, még nem biztos, hogy tisztább is a szándéka.

Mert van, akinek ez adottság, van akinek csak szakkönyvekből ki olvasott klisé. Célszerű a kettő között különbséget tenni.